Egy tortabolond naplója

A szakácskönyv az egyetlen könyv, amiről elmondhatjuk, hogy boldoggá tette az embereket. Nos én igyekszem azóta is boldogságot hozni a világba, bár eleinte leginkább én voltam boldog, mostanra kezd a család hozzászokni, beletörődni, sőt, mióta ehető dolgokat készítek, mintha élveznék is a mániámat.

Persze az önkontrollom nem mindig kifogástalan... De azért végül mindig véghez viszem, amit akarok :D

Nem vagyok benne biztos, hogy a nyugati civilizáció hanyatlásának kezdetét hajszálpontosan el tudnám helyezni az időben, de lefogadom, hogy a tévé már ott volt az eseményen. Nekem viszont lényegében megspórolt egy jóóóó drága tanfolyamot. Rá kellett jönnöm, hogy semmi nincs manapság, amit ne tanulhatnánk meg a tévéből és az internetről...

Nos az első kevéssé sikeres, ám annál lelkesebb próbálkozásom után rájöttem, segítség kell. Ki is lenne alkalmasabb, hogy tanuljak tőle, ha nem ez a fickó:

Buddy Valastro, a tortakirály

Szóval lelkes önképzésbe kezdtem. Figyeltem a mestert és gyakoroltam, gyakoroltam, és még többet gyakoroltam. Nagyon komolyan rágyúrtam a következő projektemre, amit egészen októberig odáztam...

Lothar Seiwert mondta egyszer: Egy szép napon állati öregnek fogsz kinézni, ha állat módjára dolgozol. Nos én legalább két öreg állatnak néztem ki, mire befejeztem a nyilvánvalóan felelőtlen, és meggondolatlan projektemet, azon a szép júliusi napon...

Elszánt voltam és merész, sőt talán túlzottan magabiztos is, mint csivava az úthenger ellen. Szinte elkerülhetetlen volt a bukás...

Az ember nem választhatja meg, milyen családba születik, ám hogy melyik a legszórakoztatóbb módszer, amellyel az uralma alá hajthatja őket, azt igen. Ez a módszer pedig esetemben az ajándékozás fedőnév volt. (Most utasíts vissza egy ajándékot, amin gyermeked, a véred oly sokat dolgozott! Tessék! Utasítsd el! Hát van te neked lelkivilágod???

Naugye! Szóval durván amatőr módon, de csupa szív szeretettel elkészítettem életem első komoly vállalkozását. Mérsékelt sikerrel, de még így is túlértékelve fogadták drágáim, és nem vetették a szememre, hogy a krémet jobban átgondolhattam volna... de végülis nem szégyenkezem.

... és még azon túl is. Szép is volt, finom is volt, és... egy idő után rohadt unalmas is így aztán elhatároztam, hogy az anyáknapi lesz az utsó. Na mondjuk az is fincsi volt :P

Ha hülyékkel van összezárva az ember, meg kell szoknia, hogy úgy is viselkednek. A majmoktól sem veszi senki rossz néven, ha grimaszokat vágnak a látogatóra, vagy hozzávágják a sárgarépát az állatkertben! A szüleim is kezdtek beletörődni, hogy hát szeretnek, meg az övék vagyok, de sajttortamérgezésben fogunk pusztulni... Ezt elkerülendő törni kezdtem a fejemet, mi a csudát kéne tennem, hogy meggyőzzem őket.

Elkezdtem hát agyalni, mégis hogyan kezdjek hozzá... Nem kifejezetten cukrász hajlandóságú családból származom, így aztán hamar rájöttem, hogy benne vagyok a guzmiban elég alaposan... először az ízek terén próbálkoztam fondor módon pártolókat szerezni. Így hát nekivágtam az első ízújításnak. Rendkívül türelmes tudok lenni, feltéve, ha a végén elérem, amit akarok. Szerencsémre így is lett.

Sajttorta. Egyszerű, mint a ruhafogas, mégis nagyon de nagyon de nagyon finom. NAGYON!